Az egyre inkább népbetegséggé váló demenciában több mint kétszázezren érintettek hazánkban, s akik demens beteg környezetében éltek vagy élnek, tisztában vannak azzal is: hozzátartozójuk a legváratlanabb helyzetekben a legkülönfélébb viselkedési formákat produkálhatja.

Hazánkban 2017-ben 11 demens beteg jutott 1000 főre, ám a prognózis szerint 2037-re ez a szám várhatóan már 16 lesz. A statisztikai adatokról is szó esett azon a rendezvényen, amelyet a kálmáncsai művelődési házban rendeztek a segesdi Gondviselés Szociális Otthon munkatársai.

Nemes Zita intézményvezető arra is utalt: Európában több mint hétmillió személyt érint a szellemi képességek romlásával és pszichés zavarokkal járó tünetegyüttes, amely a betegek és a hozzátartozók életét egyaránt megnehezíti. Nábrádi Csilla, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Somogy Megyei Kirendeltségének igazgatóhelyettese elmondta: állami fenntartásban 518 idősotthoni férőhelyet működtetnek, melyen 45 demens személyt ápolnak, ám nyomatékosította: az ember nem csupán hús-vér, hanem spirituális lény is. Isten képmása, mint mindannyian. A gondozóknak az a dolguk, ahogy Kalkuttai Szent Teréz Anya is javasolta: „Ne várjatok vezetőkre; tegyétek meg magatok, ember az embernek.” Az igazgatóhelyettes örömmel osztotta meg: a politikai döntéshozók szerencsére érzékelik e sok családot érintő teher kezelésének fontosságát. Az egészségügyi államtitkárságon már készül a Nemzeti Demencia Stratégia, hiszen a demencia, illetve az Alzheimer-kór a következő időszak egyik legnagyobb társadalmi kihívása, amit nem lehet elintézni kézlegyintéssel. Az egészségügy a családüggyel és a szociális szakterülettel kézen fogva dolgozik egy olyan koncepció kialakításán, amely a prevención és a kezelésen túl reagál e kérdéskör társadalmi vonatkozásaira is.

Varga László megyéspüspök személyes példák nyomán beszélt a sérültek, fogyatékosok gondozásáról. Mint megjegyezte: „A szeretet csak határok között működik; a rám bízottak megtanítottak arra, hogy felismerjem és elfogadjam: én is sebzett ember vagyok.” Az is bizonyság: ahol bizalmatlanság tapasztalható – akár a család, akár a munkahely vonatkozásában –, ott pokollá változik az élet. A „gyógyulás” – mint ahogy ezt számos példa bizonyítja – legfeljebb annyi, hogy az érintett elfogadja teremtményi voltát, s a Teremtőt, és ez bizakodásra adhat okot. A megyéspüspök a betegek kenetének erejéről is mesélt egy kezdetben ateista asszony példáját említve.

Az idősödéssel járó mentális változások felismerését és kezelését Bagi Borbála pszichiáter főorvos vázolta fel, jellemezve a hozzátartozói attitűdöket is. Berkes Zoltánné, a szigetvári kórház ápolási igazgatója azt nyomatékosította: a demens betegeknek a megszokott környezetükben, odahaza van a legjobb helyük, jóllehet, a legtöbb esetben teljesen kimerül a család az ápolásukban, de az is tény: ellátásukra nincs felkészülve az egészségügy. Szemléletesen beszélt arról is, hogy a hozzájuk bekerülő demens betegek a legkülönfélébb „meglepetéseket” okozhatják: észrevétlenül kisurrannak az ajtón, pillanatok alatt meztelenre vetkőznek, begyűjtik a ruhákat, személyes tárgyakat a környező kórtermekben, és arra is képesek, hogy saját fogsorukra egy „talált” protézist helyezzenek el…

A szakmai nap végén három csoporttematikai „jó gyakorlatot” bemutató kisfilmet tekintettek meg a résztvevők.

Lőrincz Sándor